Egy sosem volt, mégis létező helyet látok. Amint látóterembe kerül, könny szökik a szemembe, mert önmagamat odavágyom.

A vibráló levegő mögött egy függőágy van amiben ha elég ügyes vagyok, én fekszem. Köröttem sárguló szalma, a kalap is abból van a fejemen, félig az arcomba tolva. Forró lég, tehénszag és ciripelés.

Ugyan nem látom, de érzem, hogy közel van a ház, s benne egy nekem fontos ember ténykedik. Szívem megtelik boldogsággal, sosem éreztem ilyen jól magam, minden könnyű, gyönyörű s tudom nem adhat többet semmi sem.
Meghatott vagyok. Valaha természetes volt az ilyen helyzet. Most tudom, hogy ritka pillanatot élek, jobban tudom szeretni s magamba engedni.

Az eget nézem. A felhők vonulását. Kontúrba álmodom a különféle lényeket, akik valamit duruzsolnak, majd odébb állnak. A varázsló orra lassan elválik és kutyafej lesz belőle.
A nyakamon még ott az előző csók utóérzete. Megiszom a fröccsöm és elszundítok.